NINCS ROSSZABB érzés , mikor búcsúzni kell.
Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel
okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami
jót. De erre nincsenek szavak. Elmész valahonnan s elindulsz valahová...
valamiért... Hogy miért? Mert van okod. Vagy nincs. De valamiért biztos.
Bőröndödbe bepakolod minden cuccodat, ruhákat, cipőket, könyveket, emlékeket,
élményeket, gondolatokat, ráülsz, és összehúzod a cipzárat. Majd kicsivel
később eltávolodsz, a vonat suhan ... és Te felejtesz. Egy idő után elhalványul
minden, mi akkor sebet ejtett rajtad. Megsárgult emlékképek. Elhalkult hangok,
mondatok. Elfelejtett emberek, tulajdonságok, helyek, épületek, kicsiny sarkok,
lopott csókok. És ha egyszer majd ... még visszatérsz oda, a képek kitisztulnak
és a hangok egyszer csak élesednek. Minden olyan lesz, mint régen volt...
talán. ... Bár mégsem. Soha nem lesz olyan igazi... olyan első. De jó így is.
Később megint ott vagy ... Boldogan, örülsz mindennek, szárnyalsz, szeretsz és
barátkozol. Szép képek. Csak sajnos valahol minden véget ér.... mindig. Egyszer
a jó emlékeknek is vége szakad, valaki elvágja a kötelet, onnantól megint kereshetsz
valamit... valami szépet, aminek örülhetsz és újra megbarátkozhatsz vele. Örök
körforgás. Csak ne kéne mindig elvágni azt a kötelet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése